Van olyan, hogy összehoz minket az élet valakivel. Akkor még nem értjük igazán, hogy mi ez. Folyunk mint a víz. Szeretünk, hiányzik, örülünk, drámázunk, szeretkezünk, csapkodunk, kiabálunk, békülünk, megsértődünk, de közben nagyon szeretünk. Nem tudjuk még ezt kezelni. Az utunk kettéválik. Évekre. Talán egy egész évtizedre. Messziről figyeljük egymást. Nagyon messziről.
Aztán egyszer jön egy szombat délután.. újra találkozunk.

Vannak ősz hajszálak, felnőttek a gyerekeink, vannak változások, vannak magvasabb gondolatok, de a szemekben a huncutság.. az a régi. 😉
Félünk egy kicsit attól, hogy ez a délután megváltoztatja az addigi szokásokból kialakított életünket, illetve félünk attól, hogy újra beleesünk egy mindent megmozgató intenzív élménybe, amiről tudjuk, hogy csak együtt van meg és csak együtt működik. A skálán a legmagasabb szintből egy pillanat alatt kézen fogva rántjuk be egymást a legmélyebb gödörbe.

De tudod mit? Nem baj.
Ez tök izgalmas. És tudod miért?
Mert nagyon szeretjük egymást. Ha nem így lenne, akkor nem borítanánk ki egymást, akkor közömbösek lennénk, akkor nem érdekelne a másik véleménye vagy épp nem akasztana ki.
Előfordult, hogy egy-két hétig nem álltunk szóba egymással, de amikor újra beszéltünk, akkor mindig egy kicsit okosabbak lettünk, mindig tanultunk egymástól- magunkról. És az eredménye mindig az, hogy valahogy sokkal jobban összefonódunk. Mindig.

Hiszem azt, hogy egyszer eljön az, hogy már nem „kell” szünetet tartani, hanem ki tudjuk simítani ezeket gyorsan. De amíg élesben nem vesszük észre a saját hibáinkat és nem javítjuk ki, addig bizony lesznek szünetek. Nem baj.
Az egyetlen és a legfontosabb: egyfelé tartunk.

 
Orsi