Két nagyon közeli ismerősnek ért véget (…) alakulóban lévő kapcsolata, szinte percre pontosan egyszerre. Az, hogy melyiknek miért, most lényegtelen. Miután elmesélték, hogy mi történt, megkérdeztem az egyiket, hogy most mit érez. Erre azt válaszolta, hogy nagyon furcsa, de megkönnyebbülést. Erre a másik, (mint aki addig kereste a szavakat) rávágta, hogy „Én is!”. Bevallom, ezen meglepődtem. Hogy miért? Mert az addigi beszélgetések alapján számomra az jött le, hogy az egyiknél szépen, a maga útján megy a dolog, a másiknál némi kommunikációs hézagot leszámítva, akármi is lehetett volna. Kiderült, hogy bekapcsolt egy megfelelési kényszer mindkettőben a párjuk felé, hogy talán kevés az amit nyújtani tudnak. (Ez persze kívülről látva, csak a képzeletük szüleménye volt, hisz ha az önbizalmuk rendben van, akkor csak simán kiélvezik ezt az együtt töltött időt, nem pedig azt keresik, hogy mivel nyűgözhetik le társukat még jobban.)

Huuhaaa… Ezt nekem most miért is kell végignéznem? Mi a szerepem, hogy benne vagyok egyszerre két ilyen filmben is?? Hálás vagyok a Nagy Égnek, hogy sok feladatot úgy bogozhatok ki, hogy külső szemlélő vagyok. Ezt kértem. 😉 Fontosnak tartom, hogy kellő tudatossággal figyeljem ezeket az eseményeket, mert ha nem vagyok résen, velem is meg fog történni, márpedig egy szakítás senkinek nem vidám pillanat az életében.

Van egy véleményem a párkapcsolatokról. Persze mindennek az alapja az, hogy én mennyire vagyok jóban magammal, mennyire fogadom el magam olyannak amilyen vagyok. Mennyire tartom magam értékesnek, hová teszem magam azon a bizonyos polcon – a leértékelt holmik közé, vagy a vitrinbe, a luxuscikkek mellé… Ennek megfelelő társ fog belerezegni az életembe. Ha leteszem magam – talán senki nem vesz észre. Át is léphetnek rajtam. Azt közvetítem kifelé, hogy mindegy ki, csak valaki jöjjön már. Itt le is pacsiztuk a ‘szenvedő’ szerepet, tehát nagy valószínűséggel ha ebből lesz is párkapcsolat, akkor lesz benne feladat, gazdagon.

Persze kritizálhatjuk a másikat, elégedetlenkedhetünk, ha akarunk, mutogathatunk ujjal is rá, de ilyenkor mindig jusson eszünkbe, hogy a társunk csak azt mutatja, hogy mit gondolunk saját magunkról! Hogy ÉN milyen állapotban vagyok! Van az a pillanat, amikor ez bizony elég sokkoló lehet.

Van a másik véglet… Amikor felteszem magam a polc tetejére. Szép a kilátás, messzire el lehet látni. De sajnos a rossz hír az, hogy a legfelső polc porosodik a legjobban, avagy az van letakarítva a legritkábban. Szóval klassz hely, de ismerve az átlagember önbizalmát, önszeretetét, önértékelését, sajnos elég unalmas ott üldögélni. Kevesen tudják megugrani. Bevallom, ha fel is tudok oda kapaszkodni, olykor sajnos elfáradok. Úgy értem, nem mindig kivitelezhető, hogy az ember 0-24 órában top-on legyen. Folyton szükséges edzeni ahhoz, hogy az önértékelés mindig csúcson legyen. Igaz?

Mi a megoldás? Az, hogy mindenki találja meg azt a helyet, ami kellemes, természetes. Ahol mindig önmaga lehet! Az a bizonyos arany középút… Ezt a polcot persze el lehet hagyni, mehetünk feljebb, szükséges is! Bizonyos helyzetek kifejezetten megkívánják. Például a munkahely. Ott mindig kell a teljesítmény. Mehetünk lejjebb is. Miért ne engedhetnénk meg magunknak, hogy olykor rosszul érezzük magunkat? Néha – amennyiben szükséges – például kérjünk segítséget – hiszen ez is a fejlődésünk része!

Ha ezt elfogadjuk, hogy olykor gyengének lenni nem baj, hanem emberi tulajdonság, akkor igen közel járunk a feltétel nélküli szeretet állapotához! És a jó párkapcsolatnak ez a legfontosabb alapja. Akkor nincs megfelelési kényszer, nincs kritizálás, nincs ujjal mutogatás. Csak együtt, kézen fogva, haladás a közös cél felé.